Sokszor teszek így.
Persze mondhatjuk úgy is: meditálok. Ez sokkal elegánsabb. És divat is. Sajnos, még nem eléggé, de valami elindult. Azért kell még néhány véleményvezér…
Tehát meditálok.
Most éppen azon, hogy mennyire tudtam én ezt már gyerekként is csinálni.
Hanyatt feküdtem az ágyon, feldobtam a lábaimat a szekrény oldalára, és nem gondoltam semmire.
Vagy felmásztam a kert végében álló szederfára, hanyatt feküdtem az egyik ágon, és néztem a felhőket, és… nem gondoltam semmire.
Aztán ebből a semmiből persze mindig előkúszott valami mese, valami világmegváltó gondolat, valami “lehetetlen” ötlet, amiből természetesen semmi sem lett, mert “ezek csak álmok, nem a valóság”.
Bizony, kár volt ezekért az álmokért. Más lett volna az életem, ha követem őket. Ha kiállok értük, és magamért. Ha nem vonom ki belőlük az energiát, hogy megspóroljam azt – ki tudja, mire…
Mert minden nagy dolog álomként születik erre a világra. Aztán nem hal meg rögtön, nem repül bele a józan ész tüzébe, hanem valaki lelkesen-gondosan táplálja, dajkálja, nyesegeti, alakítja, erőt lehel belé újra és újra – szóval élteti, nevelgeti. Egészen addig, míg erős lesz, és önálló életet kezd élni. Még túl is nőhet az álmodón.
Persze ehhez hinni kell. Hinni, hogy lehetséges. Hinni, hogy én meg tudom csinálni. Hinni, hogy érdemes. Hinni, hogy meghálálja a belé fektetett erőt. Hinni, hogy marad energiám másra is. Hinni, hogy végtelen mélyű kútból meríthetek és nem roskadok össze a vödör súlya alatt.
Hinni abban, hogy Valaki figyel rám, és segít. Segít, hogy felneveljem az álmot, amit Ő a fejembe és szívembe ültetett. Segít felnevelni közös gyermekünket.
Hála Neki, még most, ötvenen túl is vannak álmaim. És egyre szebbek.
Most is itt áll mellettem valahol, és súg, súg, súg rendületlenül, végtelen szeretettel, és végtelen türelemmel.
Úgy látszik, Ő jobban hisz bennem, mint én Benne – és magamban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: