“Na, ezt megírom!”

Sokszor mondom magamnak : “na, ezt megírom!”

Aztán persze jól elfelejtem, mire gép közelébe kerülök.

De azért nekiülök. Nézem a gépet. Próbálok emlékezni. Nem jut eszembe. Írni kezdek, csak úgy.

Úgy, mint most…

A minap munkából hazafelé átfutott az agyamon a szokásos morgolódás:

“Dolgozom, annyi pénzért, amennyiből éppen életben tudok maradni, azért, hogy dolgozhassak… hát milyen élet ez? Rabszolgaság!”

Valóban, milyen is egy ilyen élet?

Valójában egy ilyen élet nagyon is szép lehet. Pontosan annyi szépség van benne, amennyit beleteszel.

És amennyit hajlandó vagy meglátni benne.

Megláthatod a reggelek szépségét. A gyerekeid növekedésének szépségét. Egy ölelés szépségét.

Élvezheted a vacsorádat, amit a kedvesed készített neked. Örülhetsz egy jó könyvnek, egy lélek-dajkáló zenének… vagy éppen egy jó pofa sörnek a haverokkal.

Megcsodálhatod a virágzó orchideát az ablakban. S ha már úgyis ott vagy, nézz ki a tájra.

Süt a nap, vagy esik a hó? Vigyorog Rád a telihold, vagy csak az utcai lámpák derengenek át a ködös éjszakán? Ez mind lehet szép – ha annak látod.

És – igen! – megint itt vagyunk: ha TE annak látod!

Ezt úgy hívják: hála.

Hálás vagyok, hogy itt lehetek, ezen a bolygón.

Hálás vagyok, hogy részt vehetek a közös táncban.

Te is lehetsz hálás. Vagy morgolódhatsz mindenen.

Ja, és tehetsz is azért valamit, hogy hálás lehess.

Gyújthatsz gyertyát, vagy átkozhatod a sötétséget.