Por és hamu

Hát megint elkezdődött!

Megyünk – mit megyünk, özönlünk – a temetőkbe, visszük a virágokat, gyertyákat, díszítjük a sírokat, járjuk az országot “Tolnától Baranyáig”.

Megyünk, hogy találkozzunk a halottainkkal – és közben nem törődünk az élőkkel. Nem, velük összeveszünk, hogy melyik temetőbe menjünk, melyikbe ne menjünk, mikor menjünk, mivel menjünk.

Összeveszünk rajta, hogy mennyi gyertya kell, mennyit költhetünk koszorúkra, mennyit az utazásra.

Tulajdonképpen mindegy is, hogy miért, a lényeg, hogy összeveszünk.

És tegyük a szívünkre a kezünket: amíg a halottaink még nem voltak a halottaink, addig velük is összevesztünk. Nem törődtünk velük sem.

Jó esetben csak halogattuk, hogy majd megyünk hozzájuk, majd felhívjuk őket, majd beszélgetünk egy jót, főzünk, eszünk-iszunk – majd leszünk még mi együtt!

Rosszabb esetben összevesztünk. Duzzogtunk, haragudtunk, nem beszéltünk, nem öleltünk, nem nevettünk együtt, az utcán is másfelé néztünk… és főként nem segítettünk egymásnak.

Aztán egyszer csak… elmentek. Elmentek, és minden szeretetlenség, amit elkövettünk ellenük, eleven húsunkban égő vasszilánkká változott. És akkor már szerettük volna… de már nem lehetett. Elmentek.

Elmentek, és most mi is elmegyünk. Elmegyünk a temetőbe. Hozzájuk – gondoljuk, hisszük mi.

Vagy csak szeretnénk hinni. Rosszabb esetben csak mutatjuk, hogy így hisszük.

Pedig ez nem így van. Nincs a temetőben, akit mi ott keresünk. Ott csak por és hamu van – na meg leszakadt lélek-töredékek. “Kísértetek”.

Én is megemlékezem a halottaimról.

Temetőbe már régen nem megyek.

Ott gyújtok gyertyát, ahol éppen vagyok. És ott beszélgetek velük.

Mert ők már csak az anyagon túli világban érhetők el. És az oda vezető kapuk bennünk nyílnak.

Ha kinyitjuk őket.

Jó lenne, ha ezt legalább megpróbálnánk. Kinyithatnánk a kapukat. Ráléphetnénk az útra.

Az útra, ami a halottainkhoz – és az élőkhöz is elvezet.

És – tudom, hogy ez már “uncsi” – ez az út a Szeretet útja.

Ahol Szeretet van, ott nincs Halál.