Isten nélkül nem megy

Isten nélkül nem megy.

Nélküle minden fénytelen, üres és hideg.

Gyerekkoromban nagyon vártam a karácsonyt.

Nem tudtam igazán, miért, de vártam.

Aztán eljött, feldíszítettük a fát, kibontottuk az ajándékot, megettük a vacsorát… és én még mindig csak vártam… aztán elmúlt az ünnep, anélkül, hogy megtörtént volna az, amire vártam.

Amiről nem is tudtam igazán, hogy micsoda.

Persze nálunk otthon Istenről nem esett szó. Szocializmus volt. Isten nélküli.

Pedig a kettő csak együtt működik.

Mégis vártam valamit – vagy valakit. Éreztem, hogy van valahol az, ami volt. Mert hogy volt, abban biztos vagyok.

Hogyan hiányozhatna az, ami nem volt?

Valaha volt egy Egység. Illetve valaha Egységben voltam. Istennel, Önvalómmal, magasabb Énemmel, Veled, Vele… mindenkivel. Egységben vagyis Közösségben.

Aztán valamiért kiszakadtam belőle. Jöttem, vagy küldtek, vagy éppen löktek… mindegy is talán.

A lényeg: nem jó ez így.

Isten nélkül, a fény, a szeretet nélkül senki és semmi vagyok.

Egy kósza árnyék a falon, egy pillanatnyi villanás az időtlenségben, egy “éppen lett és már nincs is”…

Nélküle rossz nagyon. De mégis – meg kellett ezt élni. Hogy belém égjen a bizonyosság: ez így – semmi.

Sokáig tagadtam is Őt. Neki ez aztán – mindegy. 

Ma már nem tenném. De megtettem. Ezért bocsánatot kell kérnem. Nem miatta, magam miatt.

Meg kell bocsátanom magamnak, hogy megtagadtam az Egyetlen Létezőt. Ezzel magamat is megtagadtam.

Jézus azt mondta: “zörgessetek, és megnyittatik”. 

Hát én most zörgetek Nálad, Uram!

Nem könnyen nyittatik meg a kapu. 

A kapu nem kívül van. Itt van belül a szívemben. A szívemben, amire jó kis páncélt növesztett a Tél.

Jó kis páncélt növesztettem én, a kicsi egó.

Nehogy bántsanak, nehogy lássák, milyen vagyok, és ezzel visszaéljenek. Nehogy valahogyan hozzám férjenek. De kicsodák? Hát a többiek. A mások. 

A mások, akik igazából… a Testvéreim. Az Egységből kiszakadt vándorok, akárcsak én.

Az elkülönültség illúziója jó kis dolgokat nevel: magány, ridegség, félelem, bizalmatlanság, megelőző csapás, gyilkosság, közöny… megannyi aprócska-nagyobbacska fájdalom.

Na, ezt a páncélt, ezt le kell vetni. Ebben nem férek át a kapun, ebben nem fér hozzám a Fény.

Igen, de mi lesz. ha… ha ott állok majd meztelen lélekkel a Télben? Ott állok majd, és a kapu mégsem nyittatik meg? Megfagyok egy éjszaka alatt.

Vállalnom kell ezt a kockázatot. Vállalnom kell, mert elég volt már!

Elég volt az elszakadtságból, a csili-vili játékszerekből, színes üveggolyókból, mindenféle Isten-pótlék karácsonyi ajándékokból. Elég volt az örökké égető hiányérzetből.

Segítsetek Ti sorsunkra figyelő angyalok! Segítsetek, ahogy tudtok!

Többé nem okoskodok, nem akarok mindent jobban tudni, nem akarok már a hóesésben egyedül kóborolni. Nem akarok meghalni, nem akarok megsemmisülni. Élni akarok.

Fényben és szeretetben akarok élni. Sugározni akarom a fényt és szeretetet. Ahogy egykor megbeszéltük odaát, Uram!

Íme, itt a szívem! Törd le róla a páncélt! Engedem, akkor is, ha fáj!

Mert sokkal jobban fáj az, amit magam körül a világban látok. Aminek a megteremtéséből én is kivettem a részem. 

Megbocsátok hát magamnak, megbocsátok hát Neked is.

És megbocsátok az összes idegennek látszó Isten-töredéknek. 

Megbocsátok az embereknek. Kérem az emberek bocsánatát.

Most leülök ide, a kapud elé, Uram. Várok türelmesen. Várok, amíg ki nem nyitod.

Addig pedig… teszem, amit hiszek. Teszem, amit tudok. Teszem, amire… Nélküled képes vagyok.