Kereszt

Sosem értettem, hogy miért kellett megszületnem.

Nagyon kevés emlékképem van kora gyermekkoromból, a születésem előtt történtekről pedig aztán fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy haragudtam az anyámra, hogy megszült erre a világra.

Haragudtam rá, hiszen aki megszületett, annak egyszer meg is kell halnia. És akkor nem leszek.

De miért is rossz az, ha nem leszek? Hiszen lenni, élni ebben a világban – az sem jó.

Nem lebeghetek a fényben, itt hideg van, sötét van, éhség van, szeretetlenség van.

Itt mozogni, enni, dolgozni kell, ki kell találni, hogy mi legyél, mihez értesz, mihez vagy béna, ügyetlen, „balogsütyü”. És én csak lebegni akartam. (Egészen mostanáig.)

Itt az emberek nem boldogok, nem szeretik egymást, vagy „csak” „nem tudják kimutatni”.

Megszületnek, jó esetben várják őket – ezek a szerencsésebbek.

De aztán az ő esetükben is jön a pisi meg a kaki, jönnek a betegségek, a vágyak és a „nem futja rá”, jön az, hogy törődésre, cirógatásra vágynak, ami a szüleinek már – teher.

Teher, hiszen saját szarukban vannak elmerülve, azt hordozzák magukban – sokszor mindhalálig.

„Miért nem tudsz Te egyedül játszani?” – kérdezik szemrehányóan, mintha ez jogos elvárás lenne egy olyan lénytől, aki a szeretet fényéből érkezett ebbe a világba, és valahol csak emlékszik arra, hogy mit hagyott ott – „ezért”.

Esetemben ez a „valahol”, ahol emlékszem, az jó mélyre lett elásva.

Bár… nem tudom.

Mindig borzongva néztem a templom udvarán, vagy nagyanyám kertjének végében felállított keresztre, melyen ott függött az a test, akit „valahol” szerettem, „valahol” egységben éreztem vele magamat – és „valahol” megtagadtam.

„Nincs Isten, nincs lélek, csak test van, megszülettünk, meghalunk, nem leszünk, megesznek minket a kukacok” – ezzel a hittel érkeztem meg ebbe a világba.

Ennek az ellenkezőjét is „tudom”. És szeretném hinni.

És ezért a hitért Hozzá fohászkodom, akiben viszont mindig is hittem.

Tehát borzongva néztem a kereszteket, a temető melletti stációkat, a „körmönetet”.

„Mit tettünk ezzel az emberrel, mit tettünk Vele, mit tettünk magunkkal? Igen, magunkkal, hiszen mihelyt megtettük Vele, azonnal a karmánkká vált. Ezt az utat kell bejárnia minden léleknek itt a földön, itt az anyagban. És nincs megváltás az anyagban. Az anyagban csak a megváltó fájdalom van, a halál van, az út van. A megváltás az, amikor rájössz, el kell engedned az anyagot. Mindegy, hogy élsz vagy halsz. El kell engedned az anyagot a fényért és a szeretetért. És azért ez kicsit nehéz.”

Ezeket gondolom most.

Akkor nem gondoltam semmit, csak borzalmas félelem töltötte el szívemet.

Tehát megtagadtam ezt az egészet.

De nélküle ez az egész semmit sem ér.

Szépséges, gyönyörűséges ez a világ. És mi, emberek pusztító vírussá váltunk ebben a gyönyörűséges testben.

Mert megtagadtuk lényegünket. Annyira megtagadtuk, hogy el is hittük azt: nincs.

Mégsem hagy nyugodni. A „nincs” újra és újra megkísért.

Mi mást tehetne, hiszen megöltük, kísértetté tettük – tehát kísért.

Ha nem tudjuk szeretni egymást, szar az élet, pokoli ez a világ.

Ha tudjuk szeretni egymást, akkor meg gyönyörű. Akkor boldogok vagyunk, míg élünk, és boldogan távozunk ebből a világból, hiszen haza megyünk.