Csillagkikötő

Itt már nincs Anyag. Itt már nincs Idő.

Itt már nincs szívverés, itt már nincs mozdulat.

Valahol messze, valahol egy távoli bolygón, valahol egy hólepte mezőn, valahol  “ágyban, párnák közt”, valahol, valahol… valahol-bárhol fekszik egy test. Valahol volt egy élet, valahol volt egy tánc. Valahol volt… volt valami. 

Igen, valahol távol…

De itt már nincs test. Itt már nincs “én-Te-Ő”. Itt már…

Itt már csak a “nincs” van.

Itt várni kell. De mire? Hiszen itt nincs Idő!

Nincs, de mégis…

Egyszerre mintha valami mégis változna.

Egyszerre lehullnak a fátylak. Egyszerre kinyílik egy ablak. Egyszerre eltűnik a “nincs”.

Ez az utolsó hely, ahol járunk. Ez a végső pillanat. Az első lépés a Végtelenben.

Csillagkikötő.

És indulunk.

“Haza, haza, haza…”