Nagyon jól lehet a pokolban is élni.
Kicsit meleg van, kicsit büdös, kicsit szúrnak a szegek, kicsit éget a tűz… meg lehet szokni.
Matatunk, kotorászunk, eszünk, iszunk, szórakozunk… elfoglaljuk magunkat.
Telik az idő, a semmibe hullnak a napok… de jó, legalább ezen is túl vagyunk…
“Jól” vagyunk.
Van ugyan némi hiányérzetünk, de vajon miért?
Hiszen megvan itt mindenünk.
Aztán egy szép napon leszáll hozzánk egy angyal.
Gyönyörű, sugárzó, kedves… szóval angyali.
Megfogja a kezünket, megsimítja arcunkat, jelet rajzol hátunkra… és szárnyaink nőnek.
Felszáll, és mi vele szállunk. Fel, a csillagok közé.
Táncolunk. Ölelünk. Nevetünk. Szeretünk.
“Örökkön-örökké”…
Aztán… egyszerre… eltűnik az angyal… és eltűnik a szárnyunk.
És zuhanunk. Vissza a pokolba. Ami nem olyan rossz hely. Élhető.
Csak egy a baj.
Már jártunk a mennyországban.
Már öleltük az angyalt.
Már ismerjük a poklot.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: