A Varázsló fulladozva riadt fel az éjszaka közepén.
Lelkét izzó pengeként járta át a csillapíthatatlan, elviselhetetlen fájdalom.
– Ez az ítélet. És ez örökre szól. – suttogta a fülébe a parázsló szemű szörnyeteg.
A férfi nem tudott moccanni sem. Minden erő elhagyta testét. Csak az ágya feletti gerendát látta.
A démon sötéten vigyorgott:
– Igen, oda kötöd majd fel magad. Majd ha elengedlek. De ne hidd, hogy ezzel megszabadulhatsz a kíntól. Az örökké – az bizony örökké. Alkut kötöttünk. Megkaptad, amit kértél. Most fizetni kell.
A férfi befelé menekült. A templomba akart eljutni. Lerohant a tíz lépcsőfokon, és feltépte a szentély ajtaját.
Odabent nem volt fény. Nem volt levegő.
Az oltár helyén egy végtelenből végtelenbe tartó, vörös tűzcsíkokkal barázdált koromfekete oszlop állt.
Ontotta magából a fájdalmat és a bénító félelmet.
A hang a fejében ordított:
– Még mindig nem hiszed, hogy vége a dalnak? Add fel, barátom! Te döntöttél így. Tehát így lesz. Testben, vagy nélküle, a halál völgyében, vagy új életbe lépve – ott lesz benned a fájdalom, ott lesz a félelem. Kívánni fogod a halált és rettegni fogsz tőle. És élni fogsz tovább, és megölöd magad. Újjászületsz és újra meghalsz – de Tőlem többé nem menekülhetsz.
És újra és újra megtalálod Őt. És újra és újra elveszíted. Megadja neked a gyönyört, örök szerelmet ígér – aztán elhagy. És Te nem tudsz élni és nem tudsz meghalni nélküle.
Most elengedlek. Tudod, hol a kötél. Kösd fel magad szépen. Vagy élj tovább.
Nekem mindegy, hogy mit teszel. Ez benne a legszebb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: