Isteni gesztenyék

Ki tudja, miért lesz fontos számunkra egy addig ismeretlen hely?

Ki tudja, miért tűnik fel életünkben egy “ismeretlen”, mégis ismerős Lélek?

Néhány hónapja találtam rá a budaszentlőrinci Pálos kolostor romjaira.

Azóta minden utam ide vezet – itt kezdődik, vagy itt végződik.

Sokszor ültem már itt egyedül, korán reggel, vagy késő este. Ültem már itt meditációba merülten, vagy csak hallgattam az erdő és a közeli út forgalmának zajait.

Néhány héttel ezelőtt úgy éreztem, hogy haza kell vinnem innét egy követ.

Persze, nem ingyen akartam én ezt, odaadtam helyette azt a kristályt, amit évek óta a pénztárcámban őriztem. Ez így tiszta üzlet.

Mégis – mikor otthon kiraktam a követ a kicsi oltáromra, hirtelen úgy éreztem, hogy tolvaj vagyok.

A következő látogatáskor a felállított kereszt mögött, a kőfalon találtam egy frissen lehullott gesztenyeburkot. Kibontottam, és a benne talált gesztenyét a zsebembe tettem.

Éjszaka megszólított az oltáron heverő kő. Haza akart menni. Nem hagyott nyugodni ez a gondolat.

Visszavittem.

Ahogy a templomba értem, azonnal megpillantottam a következő lehullott gesztenyét, ugyanazon a helyen.

Kibontottam, és ezt  is  zsebre vágtam.

A követ letettem az oltár elé, és elindultam haza.

A buszon aztán utolért a kő üzenete:  “most már elvihetsz magaddal”.

“Na, szórakozz a nénikéddel!” – gondoltam én, de azért elhatároztam, hogy ha legközelebb jövök, és még ott lesz  a kő, akkor elviszem.

Tegnap aztán egy számomra nagyon kedves, és hirtelen nagyon fontossá vált társsal jöttem a romokhoz.

A kő az oltár előtt hevert, úgy, ahogy letettem, és – igen! – a gesztenye is ott várt rám a szokott helyen.

A követ a táskámba tettem, aztán felvettem a gesztenyét.

“Neki adom” – gondoltam, és feltörtem a burkot.

A burokban két gesztenye volt.

Mondhatjátok azt, hogy ez véletlen.

De nekem ez egészen mást jelent.