Marinap

Józsi már hajnali négykor a piacon tipródott.

– Hű, de hideg van máma! – bíztatta magát, és hirtelen ivott egy felest. Aztán még egyet…kettőt… és hat óra lett egyszerre.

– Na, mi kéne, ha vóna, jó ember? – kérdezte tőle egy vasorrú bába – külsejű virágáruslányka.

– Virágot szeretnék… – ábrándozott az angyal és zavarában megvakargatta a lány füle tövét, aki erre jól bokán rúgta őt.

– Tessék parancsolni! – sipította az árus – méghozzá magának!

– Marinak veszem Marinapra. Olyan kéket szeretnék. Az se baj, ha kicsit tüskés. De erős illata legyen! Mari azt szereti. Engem is azért szeret…

– Hát azt érzem… – érzékenyült el a vasorrú – hanem mit adsz érte?

– Angyaltollat. Maradt még három.

– Aztán ez igazi? – locsolta meg egy kis szentelt vízzel Józsit a bába.

– Remélem – erőltette meg emlékezetét az angyal.

– Na, vigyed! Szerencséd, hogy nem szólítottál adóellenőrnek!

– Ellenőr az öreganyád – vihogott Józsi kitárt szárnyakkal.

– Az vót, de beástuk a kertbe madárijesztőnek – vallotta be a lányka.

Józsi erre csak legyintett, és átszórt a válla felett egy kis sót, aztán ment tovább.

A büfében vett még egy fél méter kerítésnek való kolbászt, meg egy kis kannásat, aztán elindult a szag után – Mari irányába.

– Isten éltessen, szipirtyócskám! – lehelte a fülébe, amitől Mari rögtön megrészegült, és kedvesen beleharapott az angyal orrába.

Ekkor hirtelen egy galamb vágódott be mellettük az aszfaltba.

-” Semmi közöm hozzá!”- olvasta fel Cicuka a táviratot hangosan, aztán megette a postást.