A fiú egy ötágú csillagot rajzolt a barlang falára.
Négy alsó ágához sorban odakörmölte kedvenc mondókájának szavait:
“Akarni”, “Merni”, “Tudni”, “Hallgatni”
A lány egy ideig fejét csóválva nézte a rajzot, majd hirtelen huncut mosoly villant fel a szemében.
A falhoz lépett, és a csillag csúcsára kör alakban felírta ő is kedvenc mantráját:
“Szeretni”
A fiú hátulról átkarolta, és egy csókot lehellt tarkójára, a szélborzolta, arany hajfürtök közé.
– Hmmm… gondolod? Hát ez így azért… érdekes lesz…
– Próbáljuk meg. Ilyen még nem volt! – kérlelte a lány.
– Hát jó… nem bánom… – mondta a fiú, aztán felemelte hangját, és a holdfényben úszó, langyos tavaszi éjszakába kiáltotta: – LEGYEN!!
Az ábra fehéren izzani kezdett, aztán aranyszínűre váltott, kialudt, majd a szivárvány színeit kezdte sugározni: vörös…narancs…sárga…zöld…kék…indigó…lila…sötét…vörös…narancs…sárga…zöld…kék…indigó…lila…sötét… – váltották egymást a színek és a semmi először lassan, majd egyre gyorsabban, míg végül újra fehérré álltak össze.
Eleven, lüktető fehér fénnyé – némi aranyos csillogással.
– Gyönyörű! – tapsikolt a lány – ugye, megmondtam!
– Meg… – ráncolta homlokát a fiú – de hogy ebből mi lesz?
Így született meg az Ember…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: