A jutalom

Az Öreg – jó szokásához híven – hosszasan hallgatott, és Varázsló egész valójában ott érezte őt magában.

Végül megszólalt:

– Megcsináltad! Sikerült végre! Vedd hát el jutalmadat! Mit szeretnél? Lehetsz akár egy új világ Teremtő Istene. Maradhatsz a Föld Ura. Vagy taníthatod a fiatal lelkeket. Kérhetsz bármit. Mit szeretnél, mondd?

– Bármit kérhetek? Tudod Te is, Mester, hogy mire vágyom. Nem érhetem be mással!

– Igen… Aranypille…

– Vele szeretnék lenni, Mesterem. Csakis Vele. Örökkön-örökké együtt játszani a Végtelen partján. Szeretni Őt és szeretve lenni Általa. Mellette és benne élni. Ezer és millió csodát nemzeni Vele. Teremteni, és nem uralni a Teremtést. Nem leigázni, szolgaként tartani. Csak elengedni a Végtelenbe, és tovább játszani Vele. Nem kell a hatalom. Nem kell a mágia. Csak a szeretet kell. Aranypille szeretete.

– Hmm… de hiszen akkor hiába volt az egész! Hiába küzdöttél, hiába szenvedtél, hiába tanultál évmilliókig! Enélkül is együtt lehettél volna Vele! Kidobnál mindent Érte?

– Tudod, Mesterem, nem volt ez hiábavaló időpocsékolás. Így legalább most már biztosan tudom, hogy mi a legértékesebb az egész Teremtésben. És én nem érem be kevesebbel. De azért persze tanítok is. Tanítok ezzel a történettel.

– Jól döntöttél. Menj hát, és fogd meg azokat a gyönyörű kezeket! Ő is erre vár, mióta hazatért. Igen, tanítani fogsz. Ő pedig – ahogy kérte – gyógyítani. Újra és újra, minden teremtett világban. Búcsúzz el ettől a helytől. Aranypille hamarosan hazahív majd. Áldásomat adom Rátok. Tanítsátok a Szeretetet! Ámen!