Átokmancs

Igen, a folyó elrejtette a kristályt az avatatlan tekintetek elől, de a két világban látó lények mindent láttak és mindent tudtak. És volt közöttük egy, aki már régóta követte a fiút és a lányt.

Átokmancs roppant kíváncsi természetű szellemtigris volt. Mindent meg akart szagolni, és meg akart kóstolni. Mostanában főként ezt a két csupasz majmocskát szerette volna becserkészni, de azok valahogyan mindig kicsúsztak a karmai közül. Eddig…

A gyerekek új rejtekhelyére a hold hívta fel a figyelmét. Kibújt a felhő mögül,  fényével felébresztette a kristály fényét, és az zöldre festette az éjszakai égbolt jókora darabját.

– Vajon mi lehet ott? – kérdezte a szelet Átokmancs – Gyerünk csak közelebb!

Néhány lépés után már tudta, hogy végre megtalálta a gyerekeket. Itt az alkalom, amire már régóta vágyott!

Rohanni kezdett, szinte úszott a levegőben… aztán a folyónál hirtelen megtorpant. Utálta a vizet.

A lány kilépett a barlangból, és háttal a tigrisnek leült a kristálysziget partjára.

Átokmancs nem fért a bőrébe. Itt van, amit akart, és akkor most ez a folyó… Lesz, ami lesz, ő bizony odamegy!

Egy hatalmas és csaknem hangtalan ugrással a szigeten termett. Ettől félt annyira? Hát megvan ez a majmocska!

Felkészült a következő ugrásra. Izmai megfeszültek, szemében kigyulladt a zsákmányszerzés tüze… és ekkor a lány hirtelen ránézett. Tekintetét a tigris tekintetébe fúrta. 

Percekig álltak így. Aztán a tigris elfordította fejét, könnyű léptekkel a lányhoz oldalgott, majd lefeküdt a lábai elé.

– Mi ez? – dörömbölt fejében az értetlenség – Mi ez? Én… meg akarom ezt enni!

– Hogy mi ez? – suttogta a szívében növekvő melegség – Ez az úrnőd, Átokmancs! Dehogy eszed meg! Vigyázol rá, míg élsz, vagy míg szabadon nem enged!

A lány megvakarta a tigris füle tövét, és Átokmancs végignyalta Aranypille kezét.

– Még mindig megehetem a másikat – gondolta bizakodóan. De már nem hitte el igazán.

Amikor a fiú kilépett a barlangból, rögtön meglátta az állatot.

– Nocsak, hát Te ki vagy? – kérdezte vigyorogva – Na lássuk csak…

És a tigrisen végigfutott a jeges borzongás. Valaki végigkotorászta a testét és a lelkét. Fúj!!

Aztán a fiú becsukta szemét, és alakja hirtelen elmosódott a holdfényben… aztán egyszer csak Átokmancs ott állt önmagával szemben!

Na, ezt már nem bírta elviselni. Egy pillanatra lehullt róla az igézet, és ez a pillanat elég is volt neki, hogy kieresztett körmű mancsával jól képen törölje azt a másikat.

A fiú sziszegve és arcát tapogatva változott vissza eredeti alakjába, a lány pedig ijedten kért tőle elnézést:

– Bocsáss meg, kedves. Még nem uralom tökéletesen ezt az állatot. Kérlek, máskor légy óvatosabb!

A fiú nem szólt egy szót sem. Dühösen megmosta összekarmolt képét a folyóban, majd beviharzott a barlangba, és csak azért nem vágta be maga mögött az ajtót, mert az nem volt.

– Na, ezt jól megkapta! – kacsintott Aranypille az állatra, majd fejét ráhajtotta a tigris bundájára, és behunyta a szemét.

És Átokmancs tudta már, hogy soha senkinek  nem engedi, hogy ártson ennek a törékeny, gyönyörű tündérnek, még ha az életébe kerül is. 

– Elvesztem – gondolta – de milyen jó is ez!