Engem a kéregetők rendszeresen megtalálnak.
Ameddig tehettem, mindig adtam nekik egy kis aprót, vagy valami ennivalót, ha éppen volt nálam, de még ekkor is összeszorult torokkal mentem tovább.
Aztán eljött az idő, amikor már nem tudtam adni. És ezt meg is kellett mondani, tehetetlen keserűséggel és valami megmagyarázhatatlan bűntudattal.
De miért a bűntudat? Hiszen ha nem tudok adni, hát akkor nem tudok adni!
De valóban – semmit se tudok adni?
Dehogynem. Csak eddig nem adtam. De mindig van nálam valami.
Legalább egy áldás. Nem is sejtitek, az milyen sokat érhet!
Ezért hát kérem az Istent, hogy ne engedje nekem ezt többé elfelejteni.
Ezentúl nem megyek el egyetlen kéregető mellett sem anélkül, hogy meg ne áldanám.
Persze csak úgy csendesen, magamban, nehogy viszontáldjon szabad stílusban.
Nekem biztosan meleg lesz tőle a szívemben, és remélem, hogy neki is segít majd – a “legjobb úton-módon”.
Ennyit még adhatok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: