A feladás

A Fiúnak elege lett az egészből.

Elege lett  kilátástalan anyagi helyzetéből, elege lett lelkének háborgásából, elege lett a szellemi kitörések kudarcaiból… elege lett a látható létből.

Nem akart tovább harcolni  – sem mások, sem önmaga ellen. 

Nem akart már semmit sem megtanítani, elmagyarázni, megmutatni senkinek.

Nem akart már nagy varázsló, sikeres író lenni – és nem tudott már szerencsétlen csődtömegként élni sem.

Elhatározta hát, hogy lefekszik, és meghal. Egyszerűen nem eszik többé, és kész.

Napokig tartott, míg eljutott a küszöbre.

Gondolatai  nem kínozták többé, megszűnt benne a félelem, a fájdalom, és megszűnt az éhség is.

Csak feküdt sötét csendben és várta a halált.

Egyszer csak alakot öltött a sötétség.

Három vörös szemű, vigyorgó démon ült az ágyon.

Ültek, és várták, hogy elvihessék őt.

És  a Fiú látta már, hogy a halál sem megoldás.

Ekkor Istenhez kezdett beszélni.

– Istenem, én nem tudom már, ki és mi vagyok. Itt fekszem előtted meztelen lélekkel. Nem akarok semmit és senkit. Nincs bennem vágy, nincs bennem félelem. Elfogadom a sorsomat. Elfogadom az utat, amit kijelölsz nekem. Ha akarsz, hát ölj meg, ha akarsz ments meg engem. Ha bízol még bennem, ne hagyd elveszni a lelkem, ha úgy akarod, hát lökj oda a démonoknak. Te vagy a Minden, és én a Tiéd vagyok. Ítélj most felettem.

Többet nem mondott. Isten sem beszélt. A démonok is hallgattak. 

Megszűnt minden hang, megszűnt minden fény. Eltűnt az érzékelés.

A Fiú felolvadt a Semmiben.

Másnap a felkelő nap fénye ébresztette fel.

Felült az ágyon. Éhséget érzett.

Csillagszem jutott az eszébe.

És megcsörrent a telefon.

– Semmi sem számít, csak Te legyél. Jövök érted pénteken. – mondta a legdrágább hang a világon.