A Dió

Amikor reggel kilépett a ház kapuján, teljesen üresnek érezte magát.

Elindult a villamos felé, lassú, nyugodt léptekkel, úgy, ahogy eddig soha nem tette.

Felnézett az ég kékjére, aztán a lassan kizöldülő fákra az út túlsó oldalán.

És ekkor megjelent szemei előtt.

Mintha rávetítették volna a fizikai “való világra”, ott lebegett előtte a Dió, amiről folyton beszélt, amiről olyan sokszor álmodott, amit annyiszor és annyiféleképpen próbált kinyitni  – erővel, imával, könyörgéssel, mágiával – mindhiába, sikertelenül.

Tudta, hogy a Dió rejti élete titkát, létezése rejtett értelmét, a küldetését, a sorsát, a Kulcsot a Tiltott Kapuhoz. A Dió, amely nem nyílt ki. 

De most megtörtént. Magától. Nem kérte, nem gondolt rá, nem akarta. 

Kinyílt a Dió, és arra, amit benne talált, nincs szó, nincs kép, nincs rá fogalom.

Mégis pontosan tudta, túl minden gondolaton, érzésen, hogy mit kapott.

Csak ment tovább, mosolyogni kezdett, majd egyre jobban nevetett, végül már a könnyei is folytak.

Aztán elcsendesült. Csendben ment tovább. 

Mert menni kell tovább. Vinni a kincset. Templomot építeni. Hálából a Kegyelemért.

És kinyitni  a Kaput.

Jaj Neked, “való világ”!

Jaj Neked!