Embernek lenni… Nem Istennek. Nem léleknek. Nem szellemnek. Nem angyalnak. Embernek lenni – az más. Emberként szeretni… Ez a dolgunk ebben a világban. Nem Istenként. Nem lélekként. Nem szellemként. Nem angyalként. Emberként szeretni – az más. Gondolkodj el ezen. Emberként. Nem Istenként. Nem lélekként. Nem szellemként. Nem angyalként. Emberként gondolkodni – az más…. Tovább »
Embernek lenni
Embernek lenni… Nem Istennek. Nem léleknek. Nem szellemnek. Nem angyalnak. Embernek lenni – az más. Emberként szeretni… Ez a dolgunk ebben a világban. Nem Istenként. Nem lélekként. Nem szellemként. Nem angyalként. Emberként szeretni – az más. Gondolkodj el ezen. Emberként. Nem Istenként. Nem lélekként. Nem szellemként. Nem angyalként. Emberként gondolkodni – az más…. Tovább »
Mikor megláttam, gyönyörű volt. Rögtön megakadt rajta a szemem, ahogy beléptem a virágboltba. Megvettem. Sokáig őrizte a szépségét, de végül mégis lehullottak a szirmok, leszáradt a virág szára – és maradt a két levélke. Aztán vagy másfél évig csak volt. Nem mozdult benne semmi – látszólag. Locsolgattam, nézegettem, aztán nem is locsoltam már – aztán… 
Még sötét volt, amikor felszállt a buszra. Nem nézett senkire és nem nézett senki sem rá. Csak meredt maga elé mosolytalanul, és fejében pörögni kezdett a nap: munka – csavar csavar mellé… hívás hívás után… számlák… vevők… betegek… vagy éppen hullák… Aztán a gyerek… meg a vacsora… és a csekkek… meg a parkolócédula… és a… 
Ez az a hely, ahol élünk. Csak itt tudunk élni. Ez a hely néhány milliárdos, és néhány milliárd éhező világa. Ez az a hely, ahol megtesszük másokkal, amit magunknak nem kívánunk. Ez az a hely, ahol naponta hozunk ostoba törvényeket. Ez az a hely, ahol naponta megsértjük a Törvényt. Ez az a hely, ahol boldogan… 
Egy ideje azt tapasztalom, hogy a fény felé törekvő emberek kezdik meglátni a másikban a gonoszt. Ülnek kis várukban a falak mögött és lesnek kifelé a lőrésen, mert – ugyebár – a gonosz az jön. Aki egy kicsit is másképp rezeg, mint ők – mint mi – , az már legalábbis gyanús. Így aztán elszigetelődünk,… 
Telehányták a kedvenc kocsmámat. Úgy telehányták, hogy nem lehet már megmozdulni sem benne anélkül, hogy valami jófajta gyűlöletbe vagy félelembe ne lépne az ember. Most félünk a migránsoktól. Most gyűlöljük őket. Pedig migránsok nem is léteznek. Ahogy magyarok sem. Csak Ali létezik Szíriából, akinek megölték a családját, és éjjelente a gyerekeivel álmodik, ha ugyan… 
Munkát keresek. Most már régóta, és most már bármilyet. Bármilyet, csak valós legyen. Valódi igényeket kielégítő. Két hónappal ezelőtt találtam egy gyümölcsszedésre invitáló hirdetést, amitől felcsillant a szemem. Mindig szerettem a szüretelést, rendszeresen jártam építőtáborba, az iskolai őszi munkát egyenesen imádtam. Rögtön felhívtam a megadott telefonszámot, ahol egy kedves női hang tájékoztatott lelkendezve, hogy pont… 
Vajon mi történik az emberek fejében, amikor valaki kér tőlük valamit, és ők teszik, vagy nem teszik? Vajon azon gondolkodnak el, hogy miért tegyék meg, vagy azon, hogy miért ne? Lényeges különbség. Alapvető. A társadalmi lét alapjait vető. Vagy megvető. Költői a kérdés. Költői, mert tudom a választ. Sajnos. És látom a végét is…. 
Nézd meg ezt a képet! Ugye, milyen szép? Mint egy hatalmas üveggolyó! És valójában az is – játék. A mi játékunk. Ezen a hatalmas játszótéren játszunk nap mint nap – a saját személyes üveggolyóinkkal. Rengeteg üveggolyó létezik. Vannak anyagi, lelki és szellemi üveggolyóink. Egész életünkben gyűjtjük a golyókat, és lelkünk darabkáival fizetünk értük. Aztán, mikor… 
Ma egy esküvőre vagyok hivatalos, és ennek kapcsán kicsit elgondolkodtam – igen, már megint nem figyeltem eléggé – szóval, elgondolkodtam azon, hogy miért is házasodnak az emberek. Miért kötjük hozzá az életünket egy másik ember életéhez, és milyen ígéretet teszünk egymásnak ezen alkalomból? A legtöbb esküvőn elhangzik, de ha nem is hangzik el, benne van… 
Ha elhiszem, hogy nem történik semmi – akkor nem történik semmi. Hiába kavarog belül valami nagy dolog, hiába rendeződnek erőterek apró gondolatmagocskák körül, hiába feszít egyre jobban a születés fájdalma, hiába… egyszer csak kialszik minden fény, egyszer csak üres csend, fagyott rend lesz belül, csak egy soha meg sem született halott gyermek sír valahol… Hány… 
Amikor fájdalmat érzel, már hiába gondolod, hogy “nem lenne szabad fájnia”. Ha ordítanod kell, ne hallgass az okosokra, akik szerint minden úgy jó, ahogy van. Ha ki kell mondanod dolgokat, akkor csak mondd ki, és ne törődj vele, mi lesz az “ítélet”. Majd eljön az ideje annak is, amikor a Téged elítélők elítéltetnek. Majd ordítanak… 
Ha hátradőlök, becsukom a szemem, és gondolatban kis darabkáiból összerakom fejemben a világ képét, a Való Villától a szociális érzéketlenségig, a jobb sorsra érdemes közösségi háló divatbemutatós, semmiről csevegős kocsmává züllesztésétől a média lenullázásáig, a plázától az összevizelt aluljárókig, az intézményesített hazug gonoszságtól a bezárt templomajtókig, az anyagba roggyantságtól a “csakazértis szerelem” fel nem vállalásáig,… 
Mi az, hogy “azt hiszed”? Nekem tényleg van időm! Meg is mutatom Neked… hmmm… de hová is tettem? Rögtön… Pedig tegnap a bulin még megvolt. Hogy milyen bulin? Hát a huszadikon. Tegnap lettem húsz éves!… Mi van? Hogy negyvenkilenc? Na, ne marhulj!!… Hogy néztem-e a naptárat mostanában? Nem néztem. Nincs nekem arra… időm! ... 
Hát igen, én többnyire laikus vagyok, ezért aztán mindenbe belepofázok jó alaposan, amihez nem értek igazán, de eszembe jut róla valami – ha más nem, akkor legalább egy vicc… De ami mostanában ebben a hazában – sőt ezen a golyóbison – történik, az akkora vicc, hogy attól nagyobbat már nem tudnék mondani… Most a szegénységről… 
Istenem, én már nem szeretnék senki és semmi sem lenni. Talán csak… Talán csak egymáshoz bújó párokat csókoló, akácvirágról suttogó szél… Talán csak tóparti tábortűznek alig lélegző, parázs-szikra-fénye… Talán csak rég elfelejtett, néma templomokban finoman lüktető erő… Talán csak félszegen imbolygó gyertyaláng egy magányos kunyhó gyantaillatában… Igen, csak ennyi. Gyertyaláng. ... 
Az emberek olyan furcsák. Nézd meg őket reggel az utcán. Megfigyelted már, hányan mosolyognak? Szinte senki. Szinte mindenki komor pofával rója az útját, megy onnét, ahol nem érzi jól magát – oda, ahol meg utál lenni… Tök jó ez, nem? Hát nem. Hát nem lenne jobb mosolyogva élni? Összefogni, a közös jóra törekedni, ennek megfelelően… 
Végül nem kell majd más, csak néhány pár kéz. Az egyik legyen ráncos, akár az enyém. Nem lesz baj, ha kicsit megrágta már az idő, csak mindig ott legyen, amikor símogatásra vágyom, vagy ha kedvem támad csókot lehellni rá… Legyen néhány dolgos és erős. Biztos fogású, és mégis gyengéden kezembe símuló. Folyton változó, és mégis… 
Mindenféle szeméttel etetnek – ha hagyod… A fejed felett döntenek Rólad – ha hagyod… Napi 12 órát dolgoztatnak – ha hagyod… Ezért minimálbért fizetnek Neked – ha hagyod… Azt még meg is adóztatják – ha hagyod… Aztán hirtelen elveszik a munkádat – ha hagyod… 90 napig alamizsnán élhetsz – ha hagyod… Aztán már azon… 
– Valami születik. Érzem. De kicsoda, vagy micsoda? – kérdeztem Józsitól. – Persze! Születik, mi? Tudod, mit érzel, haver? Azt a nyóc felest, amit megittál! – dobta be a magáét az angyal. – Te is érzed? – fordultam a varázslóhoz. – Én tudom is. De nem mondhatom el. – mosolygott csendesen a mágus. – Naná,… 
Tegnap estére eléggé elfáradtam, ezért korán elaludtam. Már sötét volt, amikor hirtelen felébresztett a telefonom csörgése. Álmosan és morcosan vettem fel a telefont. A vonal másik végén kedvenc Gizibankom jelentkezett be a szokásos szöveggel: azonosítás, hangfelvétel, satöbbi… de aztán a beszélgetés váratlan fordulatot vett. – Kedves Szabó Károly Úr – mondta a határozott férfihang -,… 
Mikor világra jövünk, tudhatjuk, hogy mihez van jogunk. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy milyen esélyeink lesznek ezen jogok érvényesítésére… Hála Istennek – bárki, vagy bármi legyen is az, de leginkább: Szeretet – egy olyan világba érkezünk, ahol jut bőven mindenkinek levegő, fény, élelem és fedél, szabad gondolat és határtalan csillagos ég… na, ehhez van joga… 
Íme, az emberi szükségletek piramisa. Ennek fényében kell újragondolnunk egyéni és közösségi létünket, hogy végre ÉLET legyen belőle. Mit gondoltok, megcsináljuk? ... 
A szemét mindenhol ott van. Ott van a testben, ott van a lélekben, ott van a szellemben. Ott van a levegőben, a vizekben, a földben. Ott van az üzletek polcain. Dől ránk az újságokból, rádióból, internetről, tévéből. Egyszer már leírtam, most leírom újra: az újság, a rádió, a tévé – a média – nem kuka…. 
... 
Sokáig kerülgettem ezt a témát, mert még nem állt össze a fejemben egészen. Most mégis el kell kezdenem, bár még mindig nem tudom, hová fogok a végén kilyukadni. De most már muszáj… Szóval, a pénzről kell beszélnünk. A pénzről, a szolgálóból lett istenünkről. A történet ott kezdődött, mikor az emberek leszoktak a “miénkről” és lett… 
I. – Vegyen egy sorsjegyet, Uram! – Köszönöm, nem kérek. Nekem már van sorsom! II. – Vegyen egy sorsjegyet, Uram! – Úristen! Hát már a sorsot is jegyre adják? III. – Kérek egy sorsjegyet! – És melyik sorsra parancsolja, Uram?... 
Hát nem mindegy, hogy melyik majom eszi meg a banánodat?... 
Elgondolkodtál már azon, hogy vajon kinek jó ez az élet, amit teremtettünk ezen az eredetileg gyönyörű, de már erősen megtépázott bolygón, amit otthonunknak hívunk? Kit szolgál a gazdagság, ami a Te verejtéked árán jön létre? Kit szolgál a gazdagság, amiből Te ki vagy zárva?... 
Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, karácsonykor éppen, hogy egy pásztor járta a téli erdőt. Egy tisztáson megpihent, és tüzet rakott, jó nagy tüzet. A szél ott settenkedett körülötte, és amikor legnagyobb lánggal égett a tűz, kiemelt belőle egy kicsi szikrát. – Talán a pásztor nem veszi észre…- gondolta. A pásztor természetesen… 
A lavina egyetlen hókristály ötlete, amit aztán a többiek is támogatnak…és milyen ereje van! Képzeld el, ha a hókristály azt mondaná: – Ilyen a világ…szar…de hát…mit tehetnék én egyedül? Vagy a többiek: “- Mit akar ez? Nehogy már többnek képzelje magát nálunk. Fulladjon meg! Nem segítünk!” “- Igaza van…de hát a világ, ugye…mit tehetne ő… 
Na, ez az én táblám. Ezt vettem a nyakamba!... 