Fénydarazsak

A fiú egy buborékban utazott a végtelen űrben.

Egymás után hagyta el az általa ismert összes világot, elhagyta a Meg Nem Nyilvánult Dolgok Óceánját, és csak repült tovább a Semmiben.

Mozdulatlanságba dermedve utazott. Tiltott volt minden mozdulat. Szó nem hagyhatta el az ajkát, nem ölthetett alakot egyetlen gondolat sem, nem érezhetett semmit. Mégis élt, mégis létezett. Mégsem élt, mégsem létezett.  VOLT. De valahogy – máshogy.

A gömb egyszer csak megállt. A koromfekete külső sötétségben elszórt fényszikrák villantak fel egy-egy pillanatra, látszólag rendszertelenül. Aztán egyre több szikra tűnt fel, és egy-egy szikra egyre tovább élt, aztán már ki sem aludt. Végül a fénydarazsak egy kiterjedt rajjá álltak össze, és a buborék körül táncolni kezdtek. A tánc egyre csak gyorsult. A színek egyre ragyogóbbá, egyre pulzálóbbá váltak.

Hirtelen a raj belépett a gömbbe, aztán belépett a fiú testébe. A szilánkok szétterültek a testben, beépültek a sejtekbe. Milliárdnyi fénydarázs. Éppen tízmilliárd.

A buborék elindult visszafelé. Ahogy áthaladt a Meg Nem Nyilvánult Dolgok Óceánján, az energiával töltötte fel. Aztán szállt tovább. Belépett a csillagok terébe, elérte a Naprendszert, majd a Föld légkörébe ért. Végül belibbent a barlangba, aztán visszahúzódott a fiú testébe.

A fiú felébredt. 

Kint, az általa teremtett világban éppen felkelt a nap, és daloltak a madarak.