Vannak napok, amikor küzdeni kell.
Vannak napok, amikor a sok szemét, amit magamba engedtem, felduzzasztja tudatalattim szennyesebbik részét, és elönti tudatomat a mocskos áradat.
Na, ekkor kell küzdeni. Kiemelni fejemet a kavargó szutyokból, magasra, fel, az ég felé.
Kiemelni kezemet, és felnyúlni a fénybe, felnyúlni egészen a Teremtőig. És tudni, hogy Ő figyel rám, és nem hagy engem elveszni, bármekkora legyen is a vihar, bármilyen mocskos is az ár. Megfogja kezemet, és felhúz magához, csak kérnem kell. De kérnem nekem kell.
Nem könnyű ez, persze, hogy nem. Sokkal egyszerűbb sodródni az árral, és átkozódni, vagy segítségért kiabálni. De így előbb-utóbb elnyel a mélység.
Csak felfelé menekülhetek. Felfelé, a feltétel nélküli szeretet tiszta égi tengerébe.
Fel Isten fényébe. A Forrásba. Nevezhetem bárminek.
Ő akkor is az, ami. Az Otthon. A Haza.
“Haza… haza… haza…”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: